Az elmúlás, a halál természeti törvény, életjelenség. Épp úgy része életünknek, mint a születés. Életünk olyan út, amely a halálhoz vezet. Az ősök tisztelete nem más, mint a saját múltunk emlékének ápolása. Ahogyan halottainkat tiszteljük, úgy viselkedünk az élőkkel is. Az emberi élet szokásainak utolsó kegyelet teljes alkalma a temetés, amely az emberi méltóság gesztusa. Olyan érték, amely kultúránként változhat, de tartalmát, jelentését tekintve egyetemes. A temetés, a család, a hozzátartozók végső búcsúja, amely egyszeri és megismételhetetlen.

A szokásoknak, a temetkezési szertartásnak olyannak kell lennie, hogy az méltó legyen az elhunyt emlékéhez, hogy csökkentse az élők fájdalmát.

Minden társadalom alapvető feladata, hogy az elhunytak részére méltó temetkezési helyről gondoskodjon. A temető nemcsak a sírok összessége, hanem közösségi hely is. Kapcsolat élők és holtak között. A szaporodó sírok, a temetők a település történetének egy-egy fejezetét alkotják. Az élők kötelessége, hogy ezek a fejezetek emberhez méltó tartalommal legyenek kitöltve.

A temető az emberiség lelkiismeretének fokmérője, kultúrájának, civilizációjának kifejezője, múltunk kézzelfogható bizonyítéka. Ugyanakkor sajátos visszatükröződése életünknek is. A temető a legtiszteletreméltóbb emberi érzéseket szolgálja, az őszinte kegyelet és érdek nélküli szeretet kifejező helye. Az a hely, ahol elfogadjuk szeretteink halandóságának tudatát, ahol belenyugszunk a megváltoztathatatlanba. A temetőben minden a halottakért történik, de minden cselekedetünk az élőknek szól. A temető magán viseli az adott kor szokásait, gyászunk, fájdalmunk kifejezésének látványos eszközeit. Szorosan kapcsolódik a lakóhelyhez, ugyanakkor attól élesen el is válik. A halottak birodalma ma is misztikus hely, ahová gyakran félve, idegenkedve lépünk. Ahogy egyre több hozzátartozónk kerül ki a temetőbe, úgy kerül hozzánk egyre közelebb a temető.