Somogyvár település híres embere

1046 körül született Lengyelországban. Uralkodása sorsdöntő volt népe történelmében. Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső viszálykodásból, megmentette a külső ellenségek támadásaitól. Atyja I. (Bajnok) Béla magyar király volt, anyja Richéza, II. Misztiszláv lengyel király leánya, női ágon II. Ottó német-római császár dédunokája. 1077-1095 között uralkodott. Első felesége – akinek nevét nem ismerjük - valószínűleg magyar főúri lány volt. Ebből a házasságból született leányát Jaroszláv orosz herceg vette feleségül. Özvegységre jutva rheinfeldi Rudolf német ellenkirály leánya, Adelheid lesz a felesége, akitől Iréne nevű leánya született. Ez a lánya János görög császár felesége lett. 1077-ben vette át a királyi hatalmat. Lelkületére jellemző, hogy nem koronáztatta meg magát, „mert csak békességet kívánt - mint a krónikás írja-, hogy visszaadhassa Salamonnak az országot, és magának a hercegséget tartsa meg”. Erre azonban nem került sor, mert az egész ország népe egy emberként állt mögötte. „Hírneves és fönséges volt”, mivel „Magyarországot meggyarapította”. Nevéhez fűződik Horvátország és Szlavónia meghódítása. Mindig arra törekedett, hogy azt a részt támogassa, ahol az igazságot vélte. Az úz, kun és besenyő betörések tapasztalatai arra bírták Lászlót, hogy a végeket megerősítse. Az elnéptelenedett területekre új telepeseket hozott, kiépítette a keleti részeken a közigazgatási szervezetet, ily módon politikai egységgé formálva a későbbi Magyaroszágot. Õ és Kálmán király építették ki a vármegyei rendszert. A meglévő székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat nagy birtokkal gazdagította, a megkezdett templomépítéseket befejezte, új egyházak és kolostorok egész sorát alapította. Az igazságszolgáltatást is újrarendezte. „Minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt.” Ezért uralkodása második évében, 1078-ban Pannonhalmán a papság és előkelők jelenlétében szigorú törvényeket hoztak a megrendült vagyonbiztonság megerősítésére. Az 1085-ben hozott újabb törvénykönyvből az tűnik ki, hogy a szigorú rendszabályok hatásosak voltak, s egyiket-másikat enyhíteni lehetett. A magyar nemzet és az egyház szolgálata nyilvánult meg abban is, amikor István, Imre és Gellért ereklyéit 1083-ban felemeltette az egyházi és világi nagyok, valamint hatalmas néptömegek jelenlétében. Ezzel a magyar népnek a saját nemzetéből adott szenteket, példaképeket. Nem csoda, hogy híre a határon túl is elterjedt, benne látták a kor egyik legszebb lovageszményét, s kiszemelték a keresztes hadak vezérének. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert 1095. július 29-én az örökkévalóságba költözött. Egy ideig a somogyvári monostorban nyugodott „boldog teste”, később Váradon helyezték örök nyugalomba. Somogyváron egy emlékmű őrzi emlékét. Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt az egyház hivatalosan megtette volna. „A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté... A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett.”