Ahogy a különböző népek temetkezési szokásai között eltérések mutatkoznak, úgy temetőik hangulata, a búcsúztatás díszei is változnak. Míg Északnyugat-Európában egyszerű, nyugalmat sugárzó, a természetbe harmonikusan illeszkedő s a természetes emberi érzelmeket szolgáló parkerdők, temetőligetek váltak inkább kedveltté, addig Franciaországban és a mediterrán országokban a szertelen mozgalmasságú barokk, majd neobarokk síremlékek zsúfolódtak egymás mellé a temetőkben.

Ezeknek a szokásoknak köszönhetően más-más formájú, virághasználatú díszek terjedtek el a világon, ezen belül Európában.

A mediterrán országokban pálmalevelekből, babér, olajfa lombból készítenek -számunkra óriásinak tűnő - 1,5-2 méter átmérőjű koszorúkat. Erre tűzik az arányosan nagy virágdíszeket, amelyekhez törpepálma leveleket (Chamaerops humilis) vagy egyéb pálmaféléket és nagy habitusú színes virágokat használnak.

Északnyugat-Európában a kifinomultabb, tömöttebb díszek a jellemzők. A német és svájci virágkötők igen kedvelik az úgynevezett Römerkrancot (római vagy görög koszorú), a tömör (80-120 cm átmérőjű) szalma, mohaalapra tűzdelt, tartósított vagy élő levelekből, esetleg örökzöld ágakból összeállított koszorút. Ehhez leggyakrabban a Picea, Pinus, Taxus, Chamaecyparis, Juniperus fajok, Magnolia grandiflora, Hedera helix vagy a Prunus laurocerasus hajtásait és leveleit használják. Attól függően, hogy a koszorút temetésre vagy megemlékezésre készítik-e, csokordíszük állhat vágott virágokból vagy örökzöldek és egyéb tartós növényi részekből.

Svédországban, a legegyszerűbben elérhető és rendkívül nagy fajtagazdagságban honos örökzöldeket, elsősorban fenyőféléket és ezek díszítő értékű terméseiket használják.

Magyarországon is jellemző, hogy egyes tájain más és másfajta koszorúk terjedtek el. Például Budapesten a drótalapokra "stábedli"-t tesznek merevítőnek, ezzel szemben Nyugat-Dunántúlon tűzőhabot vagy mohagolyót helyeznek a drótalap közepére, amelybe majd a virágokat tűzik.